„Megint az az átkozott zaj” – mordult fel a harmadik gin után, izzadt homlokán fürösztve keresztbefésült ősz hajszálait. Kocsma sarkában ült, egy tükör mellett, amiben harsogó olasz pincérek tükröződtek a pult felől. Odakint eső kezdett szitálni. Krisztusi korral ezelőtt ért ide, a smaragd sziget küldötteként a Közösségbe: harminchárom év egy nem létező ország hivatalos fővárosában és egy létező földrész nem hivatalos székhelyén. Kezdetben szívesen hallgatta a toronyházak süppedő szőnyegei felett terjedő hangzavart, hitt ugyanis benne. Néha azért bibliai történetek is eszébe jutottak, a városban, ahol amúgy is mindig esik az eső. És a nyelvek szaporodni kezdtek, velük a zaj is, amit már nem érthetett meg. Pedig érteni akarta, gondolatai tekeregni kezdtek a kocsma füstjében.

„Letettük a századok alatt összerabolt kincseket, amiből dölyfös polgárok építették dacos városfalainkat, közéjük felhúzva égig érő tornyainkat. Letettük, mert terhessé lettek az utolsó, hatévnyi mészárszék után. Elegünk lett a történelemből és szabadságot kértünk egy időre. Már úgyis csak magunknak tartozunk elszámolással, Friedrich N. gyászjelentése óta. Kiszaladtunk saját időnkből, azóta játszunk. Ma huszonhét oldalú dobókockával méri ki mindenki a maga igazságát.”

Az utolsó munkanapon aranytollat kapott hellén főnökétől, dán titkárnőjétől, lengyel referensétől és belga munkatársától. Ez volt az első ajándék az utolsó barátaitól. Harminchárom év alatt feloldódott a munkában. Volt felesége Stockholmban él egy szerb fogorvossal, lánya Rómában dolgozik német mérnököknek, fia a tengeren túl jár az egyetem mellé, nem keresik őt. „Mindenki kimérte a maga igazságát” – mormogta a ginfoltos, félrecsúszott nyakkendő felett. Odakint zuhogott az eső.

Két fiatalember lépett be az ajtón, rögvest sörben kezdték áztatni mondandójukat. Fehér emberek voltak, őrületesen zagyva nyelven kezdtek el mekegni. „Biztos kelet-európaiak, litvánok vagy magyarok, effélék. Én nem bízom bennük, ezekben a volt szovjetekben, az idősebb irodistákkal azért még összekacsintunk felettük a hivatalokban, így ni, ehh…” Belehunyorított a tükörbe, nyitva maradt fél szemével észrevette, hogy a két fiatalember őt nézi. „Mi az, megint magamban beszéltem? Nem tetszik ez nekem. Mindig újak jönnek, mindig fiatalabbak. Soha nem volt, nem is lesz megállás, a szürke egy újabb árnyalata, egy újabb dosszié a szekrénybe, egy újabb nyelv a fordítógépbe, egy újabb ember a süllyesztőbe, ma volt az utolsó nap odabent, mi lesz az első nap odakint?”

Hajnalban álmot látott, sötétkamrába zárt éjszakák után. Hallójárataiban a Végre Szabad Európa Rádió recsegő szpíkere zizegett, ezt álmodta ő: „Jó reggelt kívánunk, ez a szabad Európa hangja. Mérsékeltek vagyunk, enyhén zöldek. Évente kétszer hiszünk Istenben, ezen túl a szekularizációban. Jól fűtött üvegházakban neveljük feljegyzéseinket és jegyzőkönyveinket, amik rendeleteket és irányelveket gyümölcsöznek, gazdag a termés. Gondolataink áramvonalasok, zajmentesek, mint az autóink. Mi is jól kormányozhatóak vagyunk, ellensúlyok és fékek gátolják az államrend blokkolását. Nyitva állunk, de ne tolongjanak a kapuinknál, nyugalomban szeretné elfogyasztani reggelijét a württembergi tanító és a rovaniemi lakatos. Szeretjük az új idegeneket, akik szépek, és akik hasznosak. Ma már azok az idegenek, akik korábban itt voltak velünk. Együtt. Together, since. A félreértések elkerülésére mindig hűvös mosolyt ültetünk ábrázatunkra, és nem teszünk fel kényelmetlen kérdéseket.”

De ma válaszolnia kellett önmagának, mérlegre téve életét. Az utolsó gin felhajtóerejével talpra állt és maga elé motyogott: „Apáink háborúba ölték büszkeségüket. Mi békét teremtettünk gyengeségünkből”.

Végigsétált a harsogó olaszok és a két zagyva nyelvű idegen között, kilépett a faragott oszlopok közötti langymeleg teremből a kinti szakadó esőbe. Alkonyodott. Leintett egy török taxist, beült mögéje. „Hová lesz?”