A konzervatív anarchista

„A modern ember semmit nem tud hozzátenni a modernséghez – csak az tesz hozzá, aki ellenzi azt” (Elias Canetti)

Szertenézett, s nem lelé. Pedig otthon-szagú könyvek sárguló lapjain, pillanatfelvételek tekercsre fűzött villanásain üzenték neki a közvetítők. Akik a jelen előtti vagy azon túli ködből hitették el növendék elméjével, hogy létezik. Valami igazságról beszéltek a művészek és más nagy koponyák, ami megfejthető és elérhető és megérthető. Itt és most. Legalábbis nemsokára. „Ahogy felnősz, majd választ kapsz kérdéseidre. Jó, még gyerek vagy, nem értheted, hallgasd a tündérmeséket és lőj ki még több zombit a Duke Nukemben. Á, tizenéves vagy, most ünnepeld öntudatlanul, hogy élsz. Foglalkozz a hús-vér tündérekkel és nevess ki még több zombit a szombat éjben. Aztán ezek még csak az egyetemi évek, tedd ugyanazt, mint eddig, csak még sűrűbben. Ne várj választ, még ne.” Ezt súgták neki a sorok közei és a reklámszünetek

Végül már érezte, hogy ideje volna belépni azon a kapun, ami mögött a belé nevelt végső értékek és magába szívott bölcsességek világa tárul fel, hogy teljességben éljen, amíg csak, na, addig. De egyre csak görbült köré a kérdőjel is: nem lesz olyan egyszerű a menet, ahogy azt előtte elképzelte. „Ez itt a világméretű leértékelések kora!” – hallotta a kritikusoktól. „Infláld le a pénzedet és győzöl a versenyben! Infláld le elveidet és győzöl a versenyben!” – hallotta a megmondóemberektől. „Csesszétek meg, én nem akarok pofára esni” – hallotta saját magát. A felrakott léceket kezdte hát lefelé csúsztatni. Engedett magából, hogy tovább engedjék. Már nem az egész igazságot akarta magának, csak az igazság kis szeleteit akarta kibontani.

Rájött, hogy legjobban teszi, ha zárójelbe rakja azt, amit eddig várt, amiben eddig hitt. Újra fel kellett találnia magát. Új keretek, új perspektívák! Innen nézve egy lépéssel közelebb került a megfejtéshez, miközben megértette, hogy teljesen soha nem fog eljutni hozzá. Legalábbis ebben a felvonásban.

De megfogadta, hogy magában soha nem fog leszámolni a tudással: van igazság. De azt is látta, hogy nincs unalmasabb és veszélyesebb ember annál, mint aki az igazság birtokosának és hirdetőjének hiszi magát. Ezt a jogot már kétezer éve einstandolta magának az Egyetlen. A helyi érdekű megváltóktól és eszméiktől már nem várt semmit, jót végképp nem. Lejáratták magukat az előző században. És nem felejtette el: van rend, van ok és okozat. Akkor is, ha a világnak ezen fertályán soha nem látta ennek bizonyságát. Azt is megértő szomorúsággal ismerte fel, hogy errefelé a rendet egymásba burjánzó, személytelen szervezetekkel akarják megteremteni. Csak arra voltak jók, hogy önző, magányos túlélővé züllesszék az egykor volt közösség tagjait. Már rendteremtést sem várt senkitől, a hatalomtól végképp nem. Mit várjon azoktól, akik mindent elárultak, amiben hitt. Az illúziókat is. De válaszul nem a mindent besározó cinizmus mellé állt. Csak megköszönte, hogy mostantól még tisztábban láthat.

Végül úgy döntött: kihasít magának egy kis szeletkét a világból. Megműveli, felépíti, megtamegalapítja, felneveli, majd szemléli. „Szép mulatság lesz” – gondolta. „Pont elég egy életre.”