Szóljanak, ha kint maradnak, ne kelljen fölöslegesen várnunk! – hangzott a késő-kádári összekacsintós világra rímelő, tragikomikus megjegyzés az idegenvezető szájából. Nyolcvanas évek, buszos körutazás, München. Nekem már csak otthon mesélték el ezt a mondatot: apám és anyám volt olyan rendes, hogy Tobleronét és matchboxot becsempészve hazajött a Vasfüggönyön túlra vezető utazásról. Nem úgy, mint néhány útitársuk, akik miatt az utazás során állomásról állomásra fogyott a magyar. Akkor is, ott is.

„Kint maradni”? A szabadság íze, azok szájában, akik a határon túl kezdtek új életbe, tudván, hogy nem lesz egy ideig - avagy örökre – visszaút.

„Fölöslegesen várni”? Fenntartani a továbbutazókat abban, hogy a hanyatló kapitalizmus megtekintése után visszatérjenek a legvidámabb barakk építéséhez? Bár a rendszer öröknek tűnt, ez már a végjáték része volt. Az idegenvezető tudta, hogy mi lesz, és nem tehetett mást, mint hogy összekacsintott a sorssal. Szemet hunyt a dobbantók fölött, mert már rendszerré vált a rendszer kijátszása. Mennyi sors tört össze a vasból készült, áthatolhatatlan határ miatt, ami végleges döntésre kényszerítette az embert?

A Vasfüggöny. Szögesdróttal összefogott béketábor, ahol mindenki egyenlő, boldog és szabad lesz. A bizonyság kedvéért azért jól elboronálták a homokot az aknazár fölött. Nehogy valaki kételkedésében lelépjen a nagy kommunista kísérletből, amivel hozzáfogtak (Vitányit idézve) a „társadalom átalakításához”, anyátok! még egyszer, és nem utoljára. A Vasfüggöny is a béketábor találmánya volt, bár egyes nemzetek fakultatív, duplapluszjó fejlesztéseket hajtottak végre rajta, vö. berlini fal.

Brennbergbánya, nyolcvanas évek vége, ahogy a családi nyaraláson visszafordítanak Sopron után, mert az már határsáv, és nincs engedélyünk belépni oda. Fordulhattunk vissza a Daciával. Milyen lehetett brennbergbányainak lenni, a határsávban élni? Engedélyhez kötni az életet, a mozgást, a borderline-szindrómában szenvedő rendszer miatt?

Esztergom, 2007 karácsonyának utója, ahogy áthajtunk a Mária Valéria-hídon (átadva: 2001), egy másik uniós országba (belépve: 2004), és megállás nélkül kikanyarodunk a komáromi főútra. A sorompók leszerelve, a határőrfülkék lelakatolva, légneművé vált és elillant a határ. Hát ennyi lenne? Ezért volt gyomorgörcs évekig a határátlépések előtt? Ezért robbantak fel szabadságvágyó emberek az aknazáron? Ezért vágott szét Trianon egész vidékeket, megakadályozva, hogy barátok és családok találkozhassanak egymással?

Nem lehet nem túlbecsülni a tényt, hogy ez megtörtént. Jelképpé kellene válnia egy jelkép nélküli korban (kopirájt Ákos), hogy kész, vége, konyec a határnak. Igen, egyelőre csak három ország felé, de akkor is. A komáromi nénike, az internetes videón, ahogy sírni kezd, hogy az édesapja nem érhette meg, hogy „visszajön Nagy-Magyarország”. Mert csak a tudat a lényeges: ha szabad az átjárás, oldódik a trauma. Felvidéki szerettem arról beszél, hogy a határnyitás olyan az ottani magyaroknak, mint amikor a madár kalitkáját kinyitják, egyszerre öröm és bizonytalanság, amit először meg kell szokni. Ez van, tanulni kell a szabadságot.

Egyszer az életben egy bürokratikus vízfejnek is hálásak lehetünk: csatlakoztunk a schengeni zónához, és vége a sorompóknak. Birizgálja a lelkiismeretet, hogy az első élmény után másodjára már a világ legtermészetesebb dolga, hogy csak úgy átsuhanunk a határon. Veszélyesen könnyű az érzés. Hamar felejt majd a kései utód, aki nem fogja érteni, miről ömlengünk most ennyit.

Kérdezze majd meg az idősebbektől, akik ott élték le életüket a határ mentén, amin kerítés volt, rajta szögesdróttal, mellette fegyveres őrrel, zsebében tűzparanccsal. És tilos volt, nemcsak átmenni, hanem megközelíteni, sőt a körzetbe lépni is tilos volt. Lépni tilos lépni. Tilos tilos tilos. Tilos. Egyperces Örkénytől. Legyen hát mostantól, határozatlanul hosszú ideig: lépni szabad. A határokat, a saját határainkat majd meghúzzuk mi, magunknak, fizikai és szellemi szögesdrótok, központi utasítások és szuronyok nélkül is. Menni fog.