HTML

A konzervatív anarchista

Friss topikok

  • gólhaj: ez elég fincsi. (2009.08.27. 14:07) Bábel21
  • szamárfül/pável: nahát szia itt is a trabant mögötti képtől egészen izgalomba jöttem! :D (2008.11.04. 15:16) Lépni tilos lépni tilos lépni

Linkblog

Archívum

2008.02.22. 01:04 rajcsányi.gellért (ergé)

Képírómonológ

„Látod, lemegy a nap, különböző nagyvadak mennek bele az éjszakába, megenni, aki árva” (Kispál és a Borz: Etetés)

Oké, ez így nagyon jó lesz! Középre, most egy mosolyt, ki a melleket, és kész is. Igen, letölthetitek. Persze, a profilotokra meg a portfóliótokra is felrakhatjátok. A szettmise véget ért, menjetek BMW-vel. Hogy mi, te velem jönnél? Vigyázz, ma csak tettem a dolgomat, nem vagyok megjátszós kedvemben, nem tudom tartani a pofámat. Tudom, mit akarsz, rajtam keresztül bejutni a körbe, ahol azt hinnéd, ragadozóvá válsz, pedig csak mindenki prédája leszel. Kapu legyek neked? Beavatást akarsz? Be akarsz lépni az ajtón? Gyere, de nem azt kapod tőlem, amire vársz.

Egy számunkra nem átélhető, nálunk csak a sarkkörire lehűtött mozitermekben látható világban, ahol az aznapi hús még vígan szaladgál a reggeli napfényben, és a tiszta vízért (amit mi már csak a gyorsító mellé iszunk) a hegyre kell felmászni – nos, arrafelé a hús-vér emberszabásúak nem szeretik, ha lefotózzák őket. A fotó szerintük ellopja önvalójukat, kilopja a pillanatról pillanatra változó valóságból a lelküket. Azt hiszik, ezzel a nagyvilág kiszakít belőlük valamit, ami a legbelső énjük része, amit csak azzal oszthatnak meg, akivel összekötik életüket. Mi, nagy, fehér testvérek vagy röhögünk rajtuk, vagy buzgón jegyzeteljük a bennszülött hiedelmeket. Pedig náluk van a pont. De ti ezt már elfelejtettétek, én meg belőletek élek. Ez az én beavatásom. Elloplak téged, és a hiénák elé vetlek. És ezt is szeretnéd tőlem.

Tudom, hogy kinek akarsz látszani és megfelelni. A profilok gyűjteményében hagytad a lenyomatodat. Nincs már naplód: nem írsz le semmit magadnak, mert nincs is mit mondanod magadról. Kiraksz egy húsdarabot, azt méri majd le egy érzékeny mérleg, fehér por mállik a peremén. Ott létezel, egy anyagtalan világban, zárójelbe teszed a magánvalóságodat, mert vár a második élet. Second life. Mindenhol jelen vagy, mégse létezel. A virtualitás könnyed hálójában egy kattintásra változtathatsz fotót, profilt és személyiséget. Könnyűnek érzed magad és szabadnak. Pedig csak lecserélhető dekoráció vagy. Ezrek pályáznak a helyedre, de most mégis te vagy itt velem.

Léted tétje a semmi megörökítése. Az utókornak szánt üzenet önmagadról nem más, mint a helyes testtartás a partifotó közepén. Megjelenni egy bitekből álló kurva nagy hálózatban, ahol a siker fokmérője az, hogy hányszor kattintottak a téged foglyul ejtő képre. Az beszél helyetted. Hogy a monitor túloldalán nyálcsorgató faszik merednek rád, mit számít? Te eggyel feljebb vagy az öreg Darwin szociális táplálékláncában, amiről pont olyan fószerek állítják fel a megnyugtató társadalmi elméleteket, akik éjszakánként a magadfajtára vadásznak a világhálón. Azok csak a lúzerek. Te pont olyan messze vagy az elméleteiktől, mint ők a te sima combjaidtól. Te nem érted őket, ők nem értenek téged. De nyugodj meg, ők a boldogtalanabbak, mert tudják, hogy ettek a fáról. Te voltál az, aki megkínálta őket, de arra már nem emlékszel, pedig a kígyót is magadra tetováltattad. Rád csak a beavatottak tekeredhetnek. Már itthon is vagyunk. Feljössz?

Ne, ne szólalj meg. Kérsz belőle? Várj, csinálok valami zenét. Bejön a Depeche Mode? The Dead of Night jöhet? Az a zaj az elején, na az még meg tud engem karcolni. Más már nem. Az éjszaka halottjai vagyunk. Éjjeleink üresebbek, mint nappalaink.

Vetkőzz le. Itt a gép, kezem a gombjain. Tudod, a hatalom végső eszközei nem igényelnek hosszú gondolkodást: egy ujjmozdulattal kattintunk a mindenható információra, egy ujjmozdulat elég a ravasz elsüléséhez meg a Piros Gomb lenyomásához. A felelősség így enyészik el egy röpke mozdulatban, amit, ha szorul a helyzet, akár egyszeri tévedésnek is beállíthatsz. Én se csinálok semmit, csak kitárom a világra egyszer használatos testedet. Jól fizetnek érte. Persze, sikered lesz. Most, azonnal, három napig. Addig esznek majd, amíg van rajtad hús és lélek. A többi nem az én gondom. Belépsz az ajtón?”

 Az ujj rátalál az exponálógombra. Lő, talál, süllyed.

Szólj hozzá!


2008.02.22. 01:02 rajcsányi.gellért (ergé)

Lépni tilos lépni tilos lépni

„Ez a határárok. Ugorj! Az ugrás végleges / Ugorj! A fájdalom veled jön, sosem szabad elmúlnia / Mint zseblámpa, melyet letettek, világol túlnan Ausztria” (Faludy György: Exodus)

Szóljanak, ha kint maradnak, ne kelljen fölöslegesen várnunk! – hangzott a késő-kádári összekacsintós világra rímelő, tragikomikus megjegyzés az idegenvezető szájából. Nyolcvanas évek, buszos körutazás, München. Nekem már csak otthon mesélték el ezt a mondatot: apám és anyám volt olyan rendes, hogy Tobleronét és matchboxot becsempészve hazajött a Vasfüggönyön túlra vezető utazásról. Nem úgy, mint néhány útitársuk, akik miatt az utazás során állomásról állomásra fogyott a magyar. Akkor is, ott is.

„Kint maradni”? A szabadság íze, azok szájában, akik a határon túl kezdtek új életbe, tudván, hogy nem lesz egy ideig - avagy örökre – visszaút.

„Fölöslegesen várni”? Fenntartani a továbbutazókat abban, hogy a hanyatló kapitalizmus megtekintése után visszatérjenek a legvidámabb barakk építéséhez? Bár a rendszer öröknek tűnt, ez már a végjáték része volt. Az idegenvezető tudta, hogy mi lesz, és nem tehetett mást, mint hogy összekacsintott a sorssal. Szemet hunyt a dobbantók fölött, mert már rendszerré vált a rendszer kijátszása. Mennyi sors tört össze a vasból készült, áthatolhatatlan határ miatt, ami végleges döntésre kényszerítette az embert?

A Vasfüggöny. Szögesdróttal összefogott béketábor, ahol mindenki egyenlő, boldog és szabad lesz. A bizonyság kedvéért azért jól elboronálták a homokot az aknazár fölött. Nehogy valaki kételkedésében lelépjen a nagy kommunista kísérletből, amivel hozzáfogtak (Vitányit idézve) a „társadalom átalakításához”, anyátok! még egyszer, és nem utoljára. A Vasfüggöny is a béketábor találmánya volt, bár egyes nemzetek fakultatív, duplapluszjó fejlesztéseket hajtottak végre rajta, vö. berlini fal.

Brennbergbánya, nyolcvanas évek vége, ahogy a családi nyaraláson visszafordítanak Sopron után, mert az már határsáv, és nincs engedélyünk belépni oda. Fordulhattunk vissza a Daciával. Milyen lehetett brennbergbányainak lenni, a határsávban élni? Engedélyhez kötni az életet, a mozgást, a borderline-szindrómában szenvedő rendszer miatt?

Esztergom, 2007 karácsonyának utója, ahogy áthajtunk a Mária Valéria-hídon (átadva: 2001), egy másik uniós országba (belépve: 2004), és megállás nélkül kikanyarodunk a komáromi főútra. A sorompók leszerelve, a határőrfülkék lelakatolva, légneművé vált és elillant a határ. Hát ennyi lenne? Ezért volt gyomorgörcs évekig a határátlépések előtt? Ezért robbantak fel szabadságvágyó emberek az aknazáron? Ezért vágott szét Trianon egész vidékeket, megakadályozva, hogy barátok és családok találkozhassanak egymással?

Nem lehet nem túlbecsülni a tényt, hogy ez megtörtént. Jelképpé kellene válnia egy jelkép nélküli korban (kopirájt Ákos), hogy kész, vége, konyec a határnak. Igen, egyelőre csak három ország felé, de akkor is. A komáromi nénike, az internetes videón, ahogy sírni kezd, hogy az édesapja nem érhette meg, hogy „visszajön Nagy-Magyarország”. Mert csak a tudat a lényeges: ha szabad az átjárás, oldódik a trauma. Felvidéki szerettem arról beszél, hogy a határnyitás olyan az ottani magyaroknak, mint amikor a madár kalitkáját kinyitják, egyszerre öröm és bizonytalanság, amit először meg kell szokni. Ez van, tanulni kell a szabadságot.

Egyszer az életben egy bürokratikus vízfejnek is hálásak lehetünk: csatlakoztunk a schengeni zónához, és vége a sorompóknak. Birizgálja a lelkiismeretet, hogy az első élmény után másodjára már a világ legtermészetesebb dolga, hogy csak úgy átsuhanunk a határon. Veszélyesen könnyű az érzés. Hamar felejt majd a kései utód, aki nem fogja érteni, miről ömlengünk most ennyit.

Kérdezze majd meg az idősebbektől, akik ott élték le életüket a határ mentén, amin kerítés volt, rajta szögesdróttal, mellette fegyveres őrrel, zsebében tűzparanccsal. És tilos volt, nemcsak átmenni, hanem megközelíteni, sőt a körzetbe lépni is tilos volt. Lépni tilos lépni. Tilos tilos tilos. Tilos. Egyperces Örkénytől. Legyen hát mostantól, határozatlanul hosszú ideig: lépni szabad. A határokat, a saját határainkat majd meghúzzuk mi, magunknak, fizikai és szellemi szögesdrótok, központi utasítások és szuronyok nélkül is. Menni fog.

1 komment


2008.02.22. 01:01 rajcsányi.gellért (ergé)

Megváltatlan

"Ez a tél még megváltatlan, nincs rá mentség, fehér paplan" (Nagy Gáspár: Hótalan a hegyek inge)

Ezek voltak a napok, amikor sárból nőtt ki az új vallás szentélye, ahol a hívek áldozhattak isteneiknek. Hirdeti magát a szentély: az égnek szegezett óriásplakátokról bambán vigyorgó öltönyös majom röhög ránk, apró földi másai vagyunk. Sárból nőtt a szentély, startra készen a pénzgyártásra. Kis magyar evolúció ez, Sáraranytól sáraranyig. Mégis, akadozott az első szertartás, késett a nyitás: dühös vásárfiak és -lányok anyáztak napi penzumuk elmaradása miatt. Nehezen megy nekünk ez az advent. Mi, hogy várakozni kell, mivammá vazze?

Ezek voltak a hetek, amikor az évi rendes háború megindult a pénztárcánkért. Mire a levelek lehullanak, deszantos csokitélapók tízezrei landolnak a polcokon. Baljukban csillagszóróval, jobbjukban szaloncukorvetővel vadásznak ránk. Megtömnék a bendőnket. Az össznépi zsigereket. Ha tényleg organikus társadalomban élünk, akkor ezekben a hetekben agya, szíve és gyomra egy helyre zsúfolódik. Táltosaink tévednek: van csakrája az országnak, csak nem a Pilisben kellene keresgélni. A csakra ugyanis lecsúszott néhány kilométerrel délebbre: Budaörs alatt dobog a magyarság szíve. Sávban gazdag sztrádák vénái és artériái mentén lüktet az élet.

Ahogy közeledik a csúcs, egyre gyorsabban iramlanak a sejtek, hevülnek az érzelmek. Ilyenkor könynyebben csusszannak le a pénznek becézett egyesek és nullák a bankkártyáról. Konzum istennő papjai gondoskodnak arról, hogy sóvárgó és lelkifurdalt énünk kielégüljön és megnyugodjon, amikor a bankkártya érintkezésbe lép a leolvasóval. Digitális vezeklés. A bőség böjtje. Idegtépő, türelmetlen a várakozás, helyette azonnali kérdéseket és válaszokat követelünk magunknak.

„Mindenki vár valamit, talán az élet az, amit vár” – hörgi Lukács Laci a Tankcsapda Mindenki című számában, és elgondolkodunk, hogy mi az az élet, amire igazán várunk? Kései körüllakói vagyunk egy gigantikus polisznak. Örüljünk talán, hogy az ötszázmilliós tömb keleti végein meghúzhatjuk magunkat egy szélvédett, huzat- és meglepetésmentes medencében? Vagy mondjunk a korról csendes, hatástalan ítéletet és vágyódjunk el a világnak abból a sarkából, ahová tízmilliók jönnének, ha tudnának? Megvan a szabadságod: konstruktív semmitmondással vagy dekonstruktív elméletfoszlányokkal akarod bomlasztani a rendszert? Amit a végén, a biztonság kedvéért persze mégis megőrzünk a saját játszóterünknek.

Mert ezek voltak az évek, amikor hívatlan látogatókat lövöldöztek hátba Európa falainál. Hiszen olyan is van: Marokkó partjainál, a történelem által Spanyolhonban felejtett Melilla városa körül kettős falrendszert húztak fel békés álmaink őrzői, gránátvetők, infrakamerák, szögesdrótok védik az EU előretolt helyőrségét. Melillát Jó Guzmán kasztíliai herceg vette be a reconquista lezárásaként egy másik korban, 1494-ben, a Megváltó nevében. Ma mások vennék be, megváltásra vágyva. Szaharán átkelő, elcsigázott fekete-afrikaiak rendre átmásznának a falakon, hiszen ők is várnak valamire, talán az életre, amit mi jelentünk nekik. A marokkói határőrök néha hátbalövik őket, néha összefogdossák az életben maradtakat, és kitoloncolják őket étlen-szomjan a Szaharába. Utolsó álmukban egy árutól roskadozó plázában sétálgatnak, hamburgert majszolva az esti 3D-filmvetítés előtt, majd egy pohár vizet isznak, mielőtt frissen vetett ágyukba feküdnének.

Idebent akolmeleg van és csapvíz és tébé. Odakint rád fagy a holdfény, mielőtt karriert tervezhetnél a csillagűrbe. Idebent mindent azonnal megszerezhetsz. Odakint várnod kell mindenre, de még mennyire, talán egy egész életen át. Idebent jártathatod a szádat és négyévente szavazhatsz. Odakint egy helyi érdekű diktátor parancsára tán épp szamárháton igyekeznek népszámlálásra az emberek. Idebent, a bőség peremén már nem születik senki. Odakint, a sivatag szélén istállók fénye pislákol. Talán kisdedek születnek a jászolban.

 

Szólj hozzá!


2008.02.22. 00:52 rajcsányi.gellért (ergé)

Bábel21

„Nincs iránytűm, nincs térképem, nincs okom, hogy visszatérjek / Nincs vallásom, semmit sem értek, és nem ismerek határokat, a saját határainkat” (U2: Zooropa)

„Megint az az átkozott zaj” – mordult fel a harmadik gin után, izzadt homlokán fürösztve keresztbefésült ősz hajszálait. Kocsma sarkában ült, egy tükör mellett, amiben harsogó olasz pincérek tükröződtek a pult felől. Odakint eső kezdett szitálni. Krisztusi korral ezelőtt ért ide, a smaragd sziget küldötteként a Közösségbe: harminchárom év egy nem létező ország hivatalos fővárosában és egy létező földrész nem hivatalos székhelyén. Kezdetben szívesen hallgatta a toronyházak süppedő szőnyegei felett terjedő hangzavart, hitt ugyanis benne. Néha azért bibliai történetek is eszébe jutottak, a városban, ahol amúgy is mindig esik az eső. És a nyelvek szaporodni kezdtek, velük a zaj is, amit már nem érthetett meg. Pedig érteni akarta, gondolatai tekeregni kezdtek a kocsma füstjében.

„Letettük a századok alatt összerabolt kincseket, amiből dölyfös polgárok építették dacos városfalainkat, közéjük felhúzva égig érő tornyainkat. Letettük, mert terhessé lettek az utolsó, hatévnyi mészárszék után. Elegünk lett a történelemből és szabadságot kértünk egy időre. Már úgyis csak magunknak tartozunk elszámolással, Friedrich N. gyászjelentése óta. Kiszaladtunk saját időnkből, azóta játszunk. Ma huszonhét oldalú dobókockával méri ki mindenki a maga igazságát.”

Az utolsó munkanapon aranytollat kapott hellén főnökétől, dán titkárnőjétől, lengyel referensétől és belga munkatársától. Ez volt az első ajándék az utolsó barátaitól. Harminchárom év alatt feloldódott a munkában. Volt felesége Stockholmban él egy szerb fogorvossal, lánya Rómában dolgozik német mérnököknek, fia a tengeren túl jár az egyetem mellé, nem keresik őt. „Mindenki kimérte a maga igazságát” – mormogta a ginfoltos, félrecsúszott nyakkendő felett. Odakint zuhogott az eső.

Két fiatalember lépett be az ajtón, rögvest sörben kezdték áztatni mondandójukat. Fehér emberek voltak, őrületesen zagyva nyelven kezdtek el mekegni. „Biztos kelet-európaiak, litvánok vagy magyarok, effélék. Én nem bízom bennük, ezekben a volt szovjetekben, az idősebb irodistákkal azért még összekacsintunk felettük a hivatalokban, így ni, ehh…” Belehunyorított a tükörbe, nyitva maradt fél szemével észrevette, hogy a két fiatalember őt nézi. „Mi az, megint magamban beszéltem? Nem tetszik ez nekem. Mindig újak jönnek, mindig fiatalabbak. Soha nem volt, nem is lesz megállás, a szürke egy újabb árnyalata, egy újabb dosszié a szekrénybe, egy újabb nyelv a fordítógépbe, egy újabb ember a süllyesztőbe, ma volt az utolsó nap odabent, mi lesz az első nap odakint?”

Hajnalban álmot látott, sötétkamrába zárt éjszakák után. Hallójárataiban a Végre Szabad Európa Rádió recsegő szpíkere zizegett, ezt álmodta ő: „Jó reggelt kívánunk, ez a szabad Európa hangja. Mérsékeltek vagyunk, enyhén zöldek. Évente kétszer hiszünk Istenben, ezen túl a szekularizációban. Jól fűtött üvegházakban neveljük feljegyzéseinket és jegyzőkönyveinket, amik rendeleteket és irányelveket gyümölcsöznek, gazdag a termés. Gondolataink áramvonalasok, zajmentesek, mint az autóink. Mi is jól kormányozhatóak vagyunk, ellensúlyok és fékek gátolják az államrend blokkolását. Nyitva állunk, de ne tolongjanak a kapuinknál, nyugalomban szeretné elfogyasztani reggelijét a württembergi tanító és a rovaniemi lakatos. Szeretjük az új idegeneket, akik szépek, és akik hasznosak. Ma már azok az idegenek, akik korábban itt voltak velünk. Együtt. Together, since. A félreértések elkerülésére mindig hűvös mosolyt ültetünk ábrázatunkra, és nem teszünk fel kényelmetlen kérdéseket.”

De ma válaszolnia kellett önmagának, mérlegre téve életét. Az utolsó gin felhajtóerejével talpra állt és maga elé motyogott: „Apáink háborúba ölték büszkeségüket. Mi békét teremtettünk gyengeségünkből”.

Végigsétált a harsogó olaszok és a két zagyva nyelvű idegen között, kilépett a faragott oszlopok közötti langymeleg teremből a kinti szakadó esőbe. Alkonyodott. Leintett egy török taxist, beült mögéje. „Hová lesz?”

1 komment


2008.02.22. 00:36 rajcsányi.gellért (ergé)

A konzervatív anarchista

„A modern ember semmit nem tud hozzátenni a modernséghez – csak az tesz hozzá, aki ellenzi azt” (Elias Canetti)

 

Szertenézett, s nem lelé. Pedig otthon-szagú könyvek sárguló lapjain, pillanatfelvételek tekercsre fűzött villanásain üzenték neki a közvetítők. Akik a jelen előtti vagy azon túli ködből hitették el növendék elméjével, hogy létezik. Valami igazságról beszéltek a művészek és más nagy koponyák, ami megfejthető és elérhető és megérthető. Itt és most. Legalábbis nemsokára. „Ahogy felnősz, majd választ kapsz kérdéseidre. Jó, még gyerek vagy, nem értheted, hallgasd a tündérmeséket és lőj ki még több zombit a Duke Nukemben. Á, tizenéves vagy, most ünnepeld öntudatlanul, hogy élsz. Foglalkozz a hús-vér tündérekkel és nevess ki még több zombit a szombat éjben. Aztán ezek még csak az egyetemi évek, tedd ugyanazt, mint eddig, csak még sűrűbben. Ne várj választ, még ne.” Ezt súgták neki a sorok közei és a reklámszünetek

Végül már érezte, hogy ideje volna belépni azon a kapun, ami mögött a belé nevelt végső értékek és magába szívott bölcsességek világa tárul fel, hogy teljességben éljen, amíg csak, na, addig. De egyre csak görbült köré a kérdőjel is: nem lesz olyan egyszerű a menet, ahogy azt előtte elképzelte. „Ez itt a világméretű leértékelések kora!” – hallotta a kritikusoktól. „Infláld le a pénzedet és győzöl a versenyben! Infláld le elveidet és győzöl a versenyben!” – hallotta a megmondóemberektől. „Csesszétek meg, én nem akarok pofára esni” – hallotta saját magát. A felrakott léceket kezdte hát lefelé csúsztatni. Engedett magából, hogy tovább engedjék. Már nem az egész igazságot akarta magának, csak az igazság kis szeleteit akarta kibontani.

Rájött, hogy legjobban teszi, ha zárójelbe rakja azt, amit eddig várt, amiben eddig hitt. Újra fel kellett találnia magát. Új keretek, új perspektívák! Innen nézve egy lépéssel közelebb került a megfejtéshez, miközben megértette, hogy teljesen soha nem fog eljutni hozzá. Legalábbis ebben a felvonásban.

De megfogadta, hogy magában soha nem fog leszámolni a tudással: van igazság. De azt is látta, hogy nincs unalmasabb és veszélyesebb ember annál, mint aki az igazság birtokosának és hirdetőjének hiszi magát. Ezt a jogot már kétezer éve einstandolta magának az Egyetlen. A helyi érdekű megváltóktól és eszméiktől már nem várt semmit, jót végképp nem. Lejáratták magukat az előző században. És nem felejtette el: van rend, van ok és okozat. Akkor is, ha a világnak ezen fertályán soha nem látta ennek bizonyságát. Azt is megértő szomorúsággal ismerte fel, hogy errefelé a rendet egymásba burjánzó, személytelen szervezetekkel akarják megteremteni. Csak arra voltak jók, hogy önző, magányos túlélővé züllesszék az egykor volt közösség tagjait. Már rendteremtést sem várt senkitől, a hatalomtól végképp nem. Mit várjon azoktól, akik mindent elárultak, amiben hitt. Az illúziókat is. De válaszul nem a mindent besározó cinizmus mellé állt. Csak megköszönte, hogy mostantól még tisztábban láthat.

Végül úgy döntött: kihasít magának egy kis szeletkét a világból. Megműveli, felépíti, megtamegalapítja, felneveli, majd szemléli. „Szép mulatság lesz” – gondolta. „Pont elég egy életre.”

Szólj hozzá!